Grigore és a békák

Nem is emlékszem, hogy pontosan mikor történt, de úgy valamikor a 2000-es évek elején. Azokban az években leginkább a Holbina – Dranov környéken horgásztunk. Egy aránylag kicsi műanyag csónakunk volt egy 5 lovas Mercury motorral. Ebbe kellet mindent beszuszakolni a sátortól, a horgászcucctól a halászlének való üstig mindent. Lassan haladtunk, ki sem mertünk menni a nagyobb tavakra szelesebb időben annyira mélyre merült a csónak.

Október vége lehetett és csukára horgásztunk a környező tavakban, csatornákban. Éjszakára kerestünk táborverésre alkalmas szárazföldet, főztünk egy halászlevet, a tábortűz mellet elbeszéltük a világ dolgát, majd aludni tértünk. Reggel korán keltünk, hogy maximálisan ki tudjuk használni az elégé rövid nappali világosságot, sokszor még sötétben főztük le a kávét, bontottuk le a sátrat, hogy máris „harcra” készen lehessünk, ahogy pirkadni kezd. Sátorozásra alkalmas helyet találni azon a vidéken nem is olyan egyszerű, a csónakmotor meg kicsi volt, ezért általában jól meg kellett gondolnunk, hogy merre megyünk, mit csinálunk. Az egyik este arra lettünk figyelmesek, hogy a táborhelynek kiszemelt földterület túlsó felén is egy csatorna van, aránylag mély, tiszta vízzel… Dobtunk is egy párat, de nem tudtuk rendesen meghorgászni a nádtól, viszont úgy láttuk, hogy elég hosszú csatorna, elég nagy víz, megérne egy próbát. A kicsi, könnyű csónak előnye az volt, hogy vágtunk néhány vastagabb fűzfaágat és reggel ezeken az ágakon a csónakot átgörgettük az ismeretlen csatornába. Úgy gondoltuk, egy próbát megér. Melós, fárasztó dolog a csónakot szárazföldön húzni, tolni, cipelni, de néha megéri. A Salamonba is egyébként csak így lehetett akkortájt bejutni. Még a Google Maps előtti időkben a Duna Delta nagy varázsa, a mindenkori titkos reményünk az volt, hogy egyszer csak megtaláljuk azokat a titkos „zsápsákat”, azokat a helyeket, ahol a csukák végkimerülésben pusztulnak el. Abban reménykedtünk éveken át, hogy egyszer csak megtaláljuk a legtitkosabb Tavak Tavát, ahol a csukák ősanyja él háborítatlan, titokzatos vizekben… Persze mindig voltak erre vonatkozó legendák, sőt az évek során magunk is találtunk olyan titkos helyeket, amelyekről szent fogadalmat tettünk, hogy csak és kizárólag a fiainknak szabad elmondanunk és ők is kizárólag csak a saját fiaiknak mutathatják meg. Azért egyszer elvittem a sógoromat is. Ő is szörnyű fogadalmat kellett tegyen, hogy kizárólag ő is csak a fiait vihet el oda. Hármunknak összesen hét fiunk van plusz két leánykagyermek, de őket most nem számoljuk, így eddig 10 ember tudja már a legtitkosabb helyeinket. Na és az asszony. Mert őt is elvittem oda… Mert ő is tud horgászni (nem is akárhogyan, de erről inkább nem beszélnék - legtöbbször ő fogja a nagyobb halat, de erről inkább ne ...)

Image 66

Nos, nagy reményektől feltüzelve reggel áthúztuk a csónakot, becuccoltunk és elkezdtünk dobálni. Tiszta, fekete, aránylag mély vize volt a csatornának, mindkét oldalán nádfal, csukahorgász szemnek ennél szebbet elképzelni sem lehet. Alig fodrozta a szél a víz felszínét, láttuk, hogy van apróhal mozgás – ez mindig jó jel. Dobáltunk szorgalmasan. Ez még a kanalas korszakban volt, amikor majdnem kizárólag támolygó kanalakkal horgásztunk, meg 4-5-ös Meppsekkel pergettünk. Pontos dobás, leheletfinoman ejteni a kanalat a vízre, 20 centire a nádfaltól… számol, 1-2-3 indít…és…. na most… és semmi… nem baj: újra: kanalat cserél nehezebbre/könnyebbre/vörösrézre/sárgarézre/ fényesre/mattra/5-ős meppsre és így tovább. Semmi. A reggeli sejtelmes pára felszállt, kisütött a nap és jó, ha fogtunk két árva sügért. Összesen.

Már dél is elmúlt és a remény is kezdet kókadozni, amikor megzörrent a nád és egy "lotkába" (lipován csónak) megjelent egy torzonborz alak. Magas, fiatal, szőke, csapzott szakállú férfi tolta ki a csónakját a csatornára. Grigore, mert így hívták emberünket mellénk tolta a csónakját, kényelmesen rágyújtott, közben beszélgettünk: Deltáról, halakról, horgászatról, a pálinkás üveg is előkerült, körbejárt. Ráértünk: nem volt kapás. A Razim tó partján lévő Jurilovka faluban lakott Grigore, halász volt, ebből élt, ebből tartotta el a családját.

Tudni kell, hogy a Duna Deltában a legfölöslegesebb kérdés a horgászatra vonatkozik: hogy fogtál-e valamit, ha igen mit, mivel, stb. Ennél értelmetlenebb kérdéseket nem lehet feltenni, mert a többség nem mond igazat, mindenki titkolja, ha fog, azt is, hogy mivel és a legféltettebb titok az maga hely, ahol fogott. Nem érdemes rákérdezni, mert a válasz nem ér semmit. Az is lehet, hogy igaz, de az is lehet, hogy nem.

Olyan jóindulatú fickónak tűnt ez a Grigore, hogy a végén nem tudtam megállni és megkérdeztem: nem-e tud egy jó csukás helyet, mert itt kapásunk sem volt… De tud, válaszolta legnagyobb meglepetésemre. El is mondaná, hogy hol van? – váltam egyre gyanakvóbbá. Sőt, még el is visz oda minket - mondta, mert itt van nem messze. Azzal evezőre kapott, én meg berántottam Frédit és indultunk utána. Valóban nem volt messze, úgy jó 20 perc evezésnyire. Grigore ízig-vérig vízi ember volt, úgy tudott evezni, hogy Frédi alig bírta tartani vele a tempót. Nem fáradt jobban el az evezéstől, mint más egy kényelmes gyaloglás során. Megállt, egy nádcsomóhoz kötötte a csónakját, rágyújtott és a fejével biccentett: itt lesz az, ott beljebb a „zsápsába” (kisebb tó), de vigyázzunk, itt a csukák inkább békát esznek. Tegyünk békára hasonlító csalit és a vízfelszínt vallassuk.

Köszönjük, de innentől mi átvesszük – szólalt meg bennem a nagyképű, éncsakjobbantudomezt horgász… Mondani nem mondtam persze semmit, nem akartam megbántani emberünket, igazán rendes volt velünk.

Image 4

Még, hogy békát? Ugyan már, nem lehetnek annyira megszorulva itt a csukák, hogy békát egyenek, láttuk: van apró-, táplálékhal éppen elég. Nosza, neki, elkezdtünk pergetni. A „pálya” szuper volt: 1,5 méteres tiszta, fekete víz, hosszú szárú növényekkel, meg töklapis részekkel. Pontosakat kellett dobni, a növények közötti részeket, öblöket vallatni. Hamar elkaptuk a ritmust, de idő kellett ahhoz, hogy megfogjuk az első csukát. Hiába dobtunk pontosat, ejtettük a kanalat, majd indítottuk el, próbálva vízközt, minél mélyebben vezetni a kanalat – ugye ahogy többnyire kell - alig volt kapásunk. Egyszer csak a hármashorogra akadt egy kis vízinövény darabka, megemeltem a bot spiccét és gyorsítottam, hogy minél hamarabb levehessem a növényt és dobhassak újra: éreztük, hogy itt vannak, csak meg kell találjuk a megfelelő csalit. Ahogy a vízfelszín közelébe gyorsan húztam a kanalat és közben ráztam, hogy maradna már végre le az a vízinövény, nos, egy nagyon erős rávágást kaptam: a hatalmas burvány közepében egy igencsak termetes csuka tűnt el. Nem akadt meg, de megvolt a tipp: aránylag gyorsan, a felszín közelébe kell vezetni a csalit… Grigore mintha valami ilyesmit mondott volna… És kezdtek jönni a szebbnél szebb csukák, csak úgy felrobbant a vízfelszín, ahogy a csukák lentről indított támadásokkal elkapták a kanalainkat, több ki is ugrott a vízből, csak úgy fröcsköltek mindenfele. Hatalmas élmény a felszín közelébe vadászó csukákra horgászni. Elképesztő az a szemmel is jól látható vehemencia, agresszivitás, ahogy a csalira vetik magukat. Grigore csak cigarettázott és nagyokat röhögött rajtunk. Biztatott: ott is próbáljátok meg, meg ott is. Mi meg adrenalin-tűzben égve csak dobáltunk veszettül. A legjobban egy aránylag nagy bokorugró kanál vált be, sok volt rá a kapás, de a szalasztás is. Végül leálltunk. A csukák javát elengedtük, adtunk Grigorenek pár szép csukát, két kisebbet mi is megtartottunk vacsorára, dobott még az emberünk 2-3 kárászt is az övéből, hogy legyen a halászlébe íznek, aztán még egy búcsúkört engedélyeztünk a pálinkásüvegnek és ki-ki ment a dolgára.

Este, amikor a táborunkban a halakat pucoltuk, be kellett látnunk, hogy hát bizony Grigore-nek igaza volt: a csukák gyomrába békák voltak. Hallottuk/olvastuk ugyan, hogy a csuka megeszi a békát, de ez volt az első alkalom, amikor ezt láttam és nem akartam elhinni. Később mi is meggyőződtünk, hogy bizony a csuka gyakran eszik békát, nagyon is szereti, sőt vannak olyan helyek ahol csak békával lehet őket megfogni. Az egyik legizgalmasabb horgászat: műbékával csukára, de ez egy másik történet.

Másnap még egy jót horgásztunk ugyanott, a délutáni fogásból megtartottunk 2-2 db szebb csukát hazavinni. Szombat volt és azokban az években amikor cserkelve horgásztunk az volt a szabály, hogy egész héten C&R, az-az mindent elengedünk, csak annyit tartunk meg, amennyit aznap este megeszünk, majd szombat déli 12 óra után fogottakból megtartunk egy párat hazavinni. Vasárnap reggel még, ha fogunk jó, hanem indulás haza. Szombaton dél körül arra jár Grigore, tartottunk egy szünetet, dumáltunk, viccelődtünk, a pálinkásüveg meg futott néhány tiszteletkört.

Image 92

Igazi jó fej volt Grigore, jóféle vidra: vízi ember, az a fajta, akinél megnézed, hogy az ujjai között már kezdett-e kialakulni az úszóhártya, aki igencsak jól érezte magát a nádban, ez volt az éltető eleme. Nem panaszkodott, nem szidta a körülményeket, a rendszert mind a helyiek zöme, kedélyes volt, élettel, tervekkel teli. Azon kevesek közé tartozott, aki önzetlenül megosztotta, tudását, tapasztalatait, helyismeretét másokkal is. És közben jókat kacagott. Ritka az ilyen halász arrafelé.

Egy év múlva újra arra jártunk, s találkoztunk néhány helyi halásszal. Érdeklődtünk Grigore felől.

Grigore nincsen már közöttünk, belefulladt a Razim tóba még a tavaly télen - mondták - elkapta egy vihar kint a nyílt vízen és odaveszett. A Razim nagy és veszélyes tó. A tenger közelsége miatt gyakran igen erős, viharos szelek fújnak, nagy hullámokat korbácsolva, amelyek könnyen felboríthatják a csónakot. A jeges, hideg víz pedig senkit sem kímél...

Legyen könnyű neki a föld.

Levis sit tibi terra Grigore.




Iratkozzon fel hírlevelünkre! Feliratkozom
A kosár tartalma

A kosarad üres
Részösszeg: HUF
A szállítási díj és a kedvezményes kód a rendelési űrlapnál lesz kiszámítva
Kosár mentése
Rendelés leadása
Válassz nyelvet
Kedvencek
Adatvédelmi tájékoztató Általános szerződési feltételek Pénzvisszatérítési eljárás Manage Personal Data